Egy jó szomszéd felér egy tucat rokonnal

Egy kedves barátom hívta fel a figyelmem erre a cikkre a tudatoslét.hu oldalon. Nagyon szép és idilli lehetőségeket rajzol a közösség életről. Ami különösen tetszik benne az a viszonylagossága. Nincs benne az a kötelezettség amit a manapság divatos közösségi lét alatt értenek. Arra gondolok, hogy vagy át megyek a szomszédhoz vagy nem, nincsenek kötelező “szeánszok” amiken részt kell venni.

„Egy jó szomszéd felér egy tucat rokonnal” – tartja a toszkán mondás, melyet ott, a legtöbb helyen ma sem felednek, s a családi kötelékek is szorosak.
Ebben a cikkben a szomszédolásról és a közösségek erejéről, annak fontosságáról és sajnálatos eltűnéséről lesz szó. Annak reményében írom ezt, hogy más is meglátja az értéket benne és visszaszerezzük azt!

Máté Ferenc Toszkána bölcsessége című könyvében ír nagyon szépen a témáról. Ha eddig nem olvasták volna, akkor nagy szeretettel ajánlom. A könyv ugyanis elvonatkoztatható Toszkánától; saját életünk és felfogásunk újragondolására is sarkall. A Toszkána bölcsessége valójában a vidéki élet bölcsességét testesíti meg olasz köntösben: az élet egyszerűségét és az életöröm aspektusait járja körbe.

A szomszédolás az olasz vidéken nagyrészt megmaradt, bár a fogyasztói magatartások megváltozása itt is okozott szociális rombolást, ám nem akkorát, mint más nyugati társadalmakban. Egyre több bizalmatlan, bezárkózó, magányos embert látni ezekben a társadalmakban, egyebek mellett a miénkben is.

Egy élő közösségben, ahol a szomszédok számíthatnak egymásra bármiről is legyen szó, a gesztusokon felül az érzelmi biztonságérzet a legfontosabb. Kék zónákról szóló korábbi írásunkból is kiderült, hogy a magas életkort megélő embercsoportoknál kiemelt szerepet kapott a közösséghez való tartozás.

Egy jó szomszédra mindig számíthatsz: ha kanapét kell cipelni, ha beteg vagy ha jólesne egy tál forró leves, ha csak unatkozol, de a nagy kerti munkákat, szüreteket sem egyedül kell megoldani. Toszkánában például van, ahol még most is úgy történik a betakarítás, a szüret, hogy a falu közös gépét beüzemelik és az egész falu körbejár a szőlősökön, gyümölcsösökön. Közösen leszedik, feldolgozzák, és persze ünnepelnek. Aztán továbbállnak a másik szomszéd szőlejére és ünnepelnek. Közös munka, ünneplés. A gesztusok adok-kapok alapon, önzetlenül, az ajándékozás örömével fűszerezve gazdagítják a közösséget.

A tudat, hogy mindig törődnek velünk, nyugodttá és boldoggá teszi az embert. Egy közösségen belül így sosem történhet meg az, hogy bárki is magára maradna problémájával, emellett persze örömüket és javaikat éppúgy megosztják.

Mi történt az elmúlt időszakban? Régen még mindenki ismerte a háztömb összes lakóját. Kevesebb lett az időnk? Többet tévézünk? Mi történt jó pár faluban a közös szüretekkel tőlünk délre? Az emberek vettek saját kisgépeket, dolgoznak egyedül és lassan az ünneplések is elmaradnak. Miért válunk önzővé?

Máté Ferenc fogalmazza meg, hogy bár meseszép házakban lakunk, ezeket megtömjük szórakoztatásra szánt újabbnál újabb szerkezetekkel, de a valódi társaság, az igazi barátok már nincsenek jelen életünkben. Úgy élünk, mint a társadalmi hajótöröttek.
„A barátok nélküli étkezésekből hiányzik valamilyen íz, és a bor is valahogy veszít az aromájából.”
Az öröm mellett a bánatban és a szükségben sem osztozunk már a szomszédainkkal. Bármire van szükségünk, fizetnünk kell érte, holott korábban valaki biztosan értett hozzá és segített.

A képlet tehát borzasztó egyszerű volt, illetve az lenne egy kisebb közösségre kivetítve:
amíg az emberek számíthatnak egymásra, közös erővel megoldják a problémákat. Mindig akad valaki, aki az adott dologhoz jobban ért. Ha én szeretek sütni-főzni, de nem tudom megjavítani a csöpögő csapomat, akkor hívhatom a szomszédot és cserébe megvendégelhetem a családját. A legszebb ebben az egészben, a segítés és a viszonzás közben felszabaduló öröm, az együtt töltött idő, a biztonság érzése. Amint ezt a lehetőséget kizárom az életemből, szükségem lesz pénzre, egyre több pénzre, ami egyre több munkával jár és ugye egyre nagyobb elszigeteltséggel. Aztán mi vár ezután ránk? Csupa személytelen dolog.

Nem hozza a szomszéd a forró cipóját át, mert úgy gondolja, jól esne neked. Marketing mögé bújt költöztetők, hentesek, pékek, rosszabb esetben a legszemélytelenebb hiperek tukmálják rád áruikat és szolgáltatásaikat. Mindent megvehetsz…. pénzért, csak a szeretetteljes, odaadó társaságot nem. Miközben mindened megvolt… pénz nélkül vagy kevéske pénzzel, ráadásképp volt szeretetteljes, odaadó társaságod is, akire jóban-rosszban számíthattál.

Véleményem szerint ez a cikk ismét felhívja a figyelmet, hogy részévé lehet válni egy már meglévő és működő faluközösségnek, nem kell feltétlenül újat alapítani. Erről egyébként már írtunk itt.

Ha tetszik, oszd meg másokkal! Twitter | StumbleUpon | Facebook | eMail | LinkedIn

Krisztián névjegye

A Családomat éltető táplálék bio alapanyagokból való beszerzésének gondolata nagyjából egyidős a saját kiskert iránti igény megfogalmazásával. Valamikor 2005-2006 környékén született meg bennem az ötlet, amit hamarosan tett követett, egy "teszt" kertet kezdtünk gondozni. A saját tanya művelésének igényére várni kellett pár évet, de azt hamar követte az elhatározás is. Az elhatározást egyrészt a föld, a természeti környezet szeretetéből fakadó vágy és a mai, feleslegesen és kíméletlenül rohanó világ felett érzett bánatos értetlenség motiválta. Az ezekből formálódó belső értékrendet pedig csak úgy tudom hitelesen átadni a Gyermekeimnek ha valóban megtapasztalom és megtapasztaltatom velük is a világ általam fontosnak tartott értékeit. Ebből fakadóan pedig a tanyára költözés többé nem vágyálom, hanem belső szükséglet, ha úgy tetszik kényszer. Ezt a kényszert pedig a gazdasági környezet kiszámíthatatlansága, az emberek közötti bizalmi viszony és segítő szándék kihalása csak tovább erősíti.
A bejegyzés kategóriája: Egyéb, havas-tanya
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.